2014. május 7., szerda

III. A művek alapszerkezete. A képi építkezés és a mű struktúrájának kialakulása Fischer Ernő festőművész munkásságában

Ezt a bejegyzést 2014-ben írtam, de most Ország Lili kiállításának kapcsán újra olvastam, és ha lesz időm párhuzamba állítom az Ő technikai megoldásaival.



       "A festő hivatását alapvetően határozza meg az építőmesteri vonás. Mindig új szellemi alaprajznak megfelelően kell állványozni és építeni. Új formákat, új módszereket, eszközöket kell keresni, hogy értelmezni tudjuk az új tartalmakat, mindig új megoldásokat keresve azokra a kérdésekre, melyeket az örök mozgásban levő emberi világ felvet." (Fischer Ernő ars poétikájából).




           A művek alapszerkezetének vizsgálatakor többféle szempontot kell figyelembe venni, mivel többféle képen értelmezzük az alapot is. A hagyományos olajfestés technikánál az alapozást tekintjük alapnak, ami általában sima fehér felületet jelent, amire a festő felrajzolja, majd felfesti a képet. Fischer Ernő festészetében az egészen korai kezdeteket leszámítva, ilyen módon, ismereteim szerint nem készült mű. Nem véletlen, hogy az előző bejegyzésekben többször kitértünk az absztrakt és a reális ábrázolás párhuzamos jelenlétére, ami az egész életművet végig kísérte. Tanár úr számára az absztrakt felület mindig inspirációs forrás volt, még akkor is ha figurális képet festett. Ezért a munkamódszerének az volt a lényege, hogy először a témától függetlenül, szabadon létrehozott különböző festői felületeket, ahol elsősorban a technikai lehetőségek és a felhasznált anyagok diktáltak. Mondhatnánk, hogy egész festői gyakorlatában követte a Leonardo-i módszert, ahol a málló vakolatok, a gomolygó felhők, a kavargó vizek, valamint a legkülönbözőbb formaképződmények, kaotikusnak tűnő rajzolataiból bontotta ki és építette fel a saját vizuális mondanivalóját. Ez a metodikai módszer filozófiai meggondolásokat is rejt magában, mert ezzel elveti azt a gyakorlatot, hogy a fehér felületen leképezze a külső valóságot, vagy akár a belső vízióit. Abból indul ki, hogy előzmények nélkül az ember számára nincs tiszta lap, ezért azonosul Heidegger világlátásával és elfogadja a világba való belevetettséget.
            De itt tovább bonyolódik a probléma, mert legalább háromféle alapot kell megkülönböztessünk; elsősorban a maga által készítetteket, másodsorban a tanítványok által csináltakat, és harmadsorban a sokszorosított technikával ( kézi vagy gépi nyomással, és szitázással ) készülteket. Ezen túl is több csoportot lehet megkülönböztetni, de ezeket majd az egyes alkotások genealógiájának kifejtésénél fogom részletezni. 

                A korai időszakból kevés ilyen alap maradt meg az anyagi valóságában, mert természetszerűleg az volt a cél, hogy ezeket tovább építve, művek szülessenek belőlük. De mivel nem minden esetben lett tovább fejlesztve egy-egy lap, ezért még ma is vannak a hagyatékban ilyen képkezdemények, amelyeknek a mű státusza bizonytalan, azaz kérdés, hogy minek is tekintsük őket. Alapok, vázlatok, befejezetlen alkotások, vagy tényleges művek? Egyik sem pontos meghatározás, főleg ha arra gondolunk, hogy sokszor évtizedek múlva előszedett darabok, minden átalakítás nélkül, vagy csak minimális kiigazítással, datálással és szignózással művé lettek minősítve. Könnyebb helyzetünk van akkor, ha fázis fotók maradtak fenn a kép korábbi állapotát illetően, és így ismerhetjük a kiindulásul  használt alapot. Valószínű, hogy ezek a kérdések csak az egész életmű, teljes feldolgozása után megválaszolhatók. Az pedig soká lesz - ha valaha erre egyáltalán sor kerül - ezért egyenlőre rögzítsük azt, amit ma dokumentálni tudunk.
                         

       
             

         A fentebb látható nyolc kép egy-egy ilyen alapot reprezentál a hatvanas évekből, amelyek a legrégebbiek, és Tanár úr készítette. Mindegyiken látható, hogy a kialakuló mű alapszerkezete, akár organikus, akár geometrikus indíttatású, lényegében szövedékszerű. Vannak közöttük egészen kezdetlegesen megmunkált felületek és majdnem műnek minősíthetők is. A lényege mindegyiknek az egymásba szövődő rétegek, az egyre differenciáltabbá váló képi struktúrák, amelyek minimális tárgyra, vagy figurára utaló rajzi meghatározottsággal kiemelhetők az absztrakt állapotból, és szimbolikus tartalommal ruházhatók fel. De sok esetben erre sincs szükség, mert a színek, a textúrák és a különböző faktúrák által kialakult felületek, absztrakt formatartalma, megadja a kép tartalmát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a fentebb említett sok évtizeddel később elővett alapok, minden változtatás nélkül csupán a kiemelés által művé válhatnak. Az alábbi kép dátum szerint Fischer Ernő életének utolsó évében vált művé, de összehasonlítva a fentebbi képekkel láthatjuk, hogy körülbelül egy időben készült azokkal. Tehát negyven évet kellett várnia, hogy alapból alkotássá legyen minősítve.


                                               Fischer Ernő, 2002. Struktúra, 32 x 26 cm. vegyes technika

              Persze az előző példa nem egyedülálló, mert szinte minden évtizedből fel tudunk mutatni ilyen módon készült képeket. Az alább látható baloldali mű előrehaladottabb állapotot mutat, mint a tíz évvel későbbre datált nyersebb megmunkáltságú felület, de ennek ellenére mind a kettőt nyugodtan sorolhatjuk a most tárgyalt kategóriába.


    Fischer Ernő, Sötét kompozíció, 1982. vegyes technika, 25 x 38 cm. Cím nélkül, 1992. vegyes technika, 30 x 40 cm.

              Ha még jobban visszamegyünk az időben és összevetjük az alábbi képeket a később készültekkel, láthatjuk azt is, hogy a kezdeti rajzos, ornamentális megoldások, miképp alakulnak át egyre festőibb felületekké.

                 Fischer Ernő: Ornamentika, 1973. vegyes technika, 41 x 27 cm. Struktúra, 1985. vegyes technika, 35 x 26 cm.

            Sajnos kevés dokumentációm van a Tanár úr által készített alapból indított művekből, de azt hiszem ez a pár is megmutatja azt a logikai egymásra építettséget, amit mi tanítványok a nyolcvanas évektől folytattunk. A bevezetőben említettem, hogy itt is tovább lehetne csoportosítani a különböző alapokat aszerint, hogy ki készítette, vagy milyen előzetes instrukciók szerint lett kivitelezve, vagy éppen milyen módon lett kiválasztva a műhelymunka áradatából. De ennek részletezését most elhagyom, mert majd a Budaörsi Műhely tevékenységének leírásakor, illetve egy-egy mű genealógiájának bemutatásánál kitérek rá. Viszont, hogy össze tudjuk hasonlítani a szitázott alapokkal, ezért csak kiemelt példaként mutatok ebből is egyet.


            Alföldi László: Sárkányölő Szent György, (alapja a mellette levő képnek), 50 x 70 cm, vegyes technika. Fischer Ernő: Átírt kép, 50 x 70 cm vegyes technika 1994.

               A szitázott alapokra készült művek sorát is külön bejegyzésben fogom tárgyalni, de hogy a bejegyzés címében megjelölt témának eleget tudjak tenni, ebből is be kell mutassak egy-egy sorozatot.



        Fischer Ernő: Kollázs című művéről készült szitanyomatok, különböző színvariációkban, 1991. mérete 70 x 50 cm.


                            Fischer Ernő: Az előző szitaalapokra készített egyedi alkotások, 1991-2000 között.


                 Ezzel, ha röviden is, de érintettem mind a három fő csoportot, amiből az alapok kikerültek és amelyekből a legkülönfélébb témájú és megoldású képek születtek. Ahhoz, hogy a Fischer művek alapszerkezetének sajátosságát megértsük, nagyjából ismerni kell ezt a vonulatot, mert mint látható a példákból is, az egész életművön végig húzódik. A legkorábbi időszakból fennmaradt, igen gyenge minőségű diafelvételek megmutatják azt is, hogy miként alakult ki ez a módszer Fischer Ernő munkásságában. Először két kőfalról készült fényképet láthatunk, amit Tanár úr készített az ötvenes évek végén. Nem véletlen, hogy ilyen témákat kapott lencsevégre, mivel ezeket is képszerkezeti alapnak használta a későbbi alkotásaihoz. A kőfal struktúrája, mintául szolgált egy-egy kompozícióhoz. Itt szó szerint követi Leonardo Da Vinci tanácsát.


     


                                         Fischer Ernő: Ikonosztáz, 1962. vegyes technika, mérete ismeretlen.


                   Fischer Ernő: Ikonosztáz, 1979. vegyes technika, 30 x 21 cm. Ikonosztáz, 1976. vegyes technika, 70 x 50 cm.

             Az utóbbi két ikonosztáz mutatja, hogy miként öröklődik át egyik képről a másikra a képszerkezet alapja, milyen következetesen érvényesül az alapélmény évtizedek múlva is. De nemcsak az osztások ritmusának átvételét láthatjuk itt, hanem főleg a baloldali képnél az egymásra rétegzett kollázselemek és felül festett felületek egymásba szövődését, tehát megint a képszövedéket. És ez az a lényeges pont, ami a Fischer képekre jellemző, hogy mindig több rétegből épül fel egy-egy műve, sokszor évekig tartó átfestésekkel, kiegészítésekkel és újabb és újabb rétegekkel gazdagítva. Mind ez persze következetesen síkra feszítve, ami az idő dimenzióit is magában foglalja. Az egymásra rakódott rétegek a felület epidermisze alatt az örök jelen időbeliségét mutatják.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése